Néha annyira szükségem lenne a szüleim szeretetére, hogy majd' belehalok, sőt néha sírok is emiatt. Ami szerintem nem olyan nagy probléma... De úgy hiányzik, hogy néha megöleljem, megpusziljam őket, de valahogy undorodom az érzéstől... Mert ezt nevelték belém... :/

Egyedül mamáméktól tudom elfogadni, mert ő rajtuk már kiskorom óta látszik , hogy szeretnek. És ez örökké így marad, bármit is teszek, mert én vagyok az egyetlen kisunokájuk! Amit soha-de soha nem fogok megbánni. Egyedül azt sajnálom, hogy a szüleimtől vagyok..

Jó, tény, hogy lehetne sokkal rosszabb is, pl. vernének, de akkor legalább táplálnának irántam érzéseket - mégpedig a gyűlöletet. Az is jobb talán, mint a semlegesség.

Annyira szeretném magamból kiírni amit érzek, de egyszerűen lehetetlen... nem tudom megfogalmazni a gondolataim.

Mostanáabn olyan érzékeny vagyok, a semmin is el tudok kezdeni sírni...Pl. meglátom az iskola szót, és elkezdek pityeregni....Nem tudom miért, mert nekem igazán semmi bajom az iskolával, azzal sem, hogy be kell járni órákra, és tanulni.. Pedig ezt sokan utálják. De ők csak segíteni akarnak nekünk..

Amúgy tök jó fej tanáraim vannak . :') Mindig kérdezgették, hogy hogy vagyok, meg hogy mi történt.

Mostanában teljesen depressziós zenéket hallgatok, nem is vagyok valami jól, csak akkor ha játszom, vagy elfoglalom magam valamivel.

Szóval.. ez csak egy kis állapotjelentés volt, hogy érezzétek, hogy még élek... :)

Sziasztok!